Van most ez a Kaleta Gáboros ügy, és mindenkinek van véleménye. Végre nem olyan emberek szólalnak meg ebben, mint a Tóth Gabi, aki nagyon fel volt háborodva Schobert Norbinál, amikor a nőket dagadtnak nevezte. Most azért komolyabb emberek is megszólalnak ebben, akik azért nem szokták csak úgy fölöslegesen kinyitni a szájukat, vagy ha kinyitják akkor nem hülyeségeket beszélnek.
De biztos vagyok abban, hogy eltelik egy-két hét, és máris mindenki el fogja felejteni ezt az ügyet, mintha mi sem történt volna. Szerintem azért kell az embereknek a cirkusz. Lélektanilag valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy szeretjük látni, ha máshol bajok vannak, és szeretnek rajta az emberek csámcsogni.
Az a jó, hogy mindenkinek más és más információja van mindenről, meg mindenkinek más a véleménye. És hogy mindenki hozzá mer szólni. Az is akinek annyi esze sincs, hogy gyalog hazataláljon, meg az is, aki nem csak az ötpercpihenő.blog-on vagy hol néz utána a dolgoknak.

Imádom ezt a nagy harcot a facebookon, hogy mindenki egymással versenyez, hogy megmutassa a másiknak, hogy ki a nagyobb hülye. Amikor én iskolába jártam nem volt facebook. Ott csak akkor láttam meg, hogy a padtársam ly-os jével írja a kamiont, ha lesni akartam a füzetéből. De amúgy meg ő sem híresztelte annyira. Most meg…
De amúgy nem egyedül ilyen ám, aki ilyen. Van mentsége rá! Mert vannak olyan youtube csatornák is már, ahol elmondják neked a frankót, nemcsak az ötpercpihenő meg ezek.
Elmondja, kész már tudod is, és nem kell ám utána nézni neem. Tőle megtudtad, ő pedig szimpatikus neked, mert azt mondja neked, amit te hallani akarsz, és ennyi.
Csak tudod, aki meg a te kommentedet olvassa, az nem tehet ám róla, hogy neked gumicsizma volt a jeled az óvodában. Annak ugyanúgy el kell ám viselnie, hogy te levegőt veszel, és még holnap is fogsz hülyeséget beszélni.

Ez lenne amúgy a rendes útja módja a dolgoknak, hogy megbeszéljük a dolgokat. De nem, a magyar vitakultúra annyiból áll, hogy mindenki felháborodik azon amit a másik mond.
Na mindegy! Lassan vége a Black Lives Matternek is. Jól felszívta magát megint mindenki a semmin. Régebben, mintha nem jöttek volna át ennyire a dolgok, amik más országokban történtek. Régen elég volt, ha mindenki tudta, hogy Jockey mit csinált a Dallasban, meg Bill Clinton ügye volt még érdekes.
De hol beszéltek mondjuk Magyarországon arról az emberek, hogy mi történik Amerikában?

No de térjünk a lényegre! Hogy jött a podcast?
Hogy minek is kezdtem bele a podcast készítésbe, ahhoz az is hozzátartozik, hogy hogyan kezdtem bele a hallgatásába.
Én 2011-ben ismerkedtem meg a podcast-el, mint formátummal. Akkoriban éjszaka dolgoztam egy gyárban, ahol nagyon unalmas munkát végeztem. Egy fröccsentő üzemben műanyagokat dobáltam bele egy zacskóba, és közben rengeteget tudtam azon gondolkodni, hogy mi értelme is van az életnek. Amikor az ember olyasvalamit csinál, aminek a saját maga személyiség fejlődésének a szempontjából semmi értelme, akkor elgondolkodik rajta, hogy miért is csinálja ezt. Én azt gondolom, hogy az ott egy mélypont volt nekem az életemben kétféle szempontból is.
Akkoriban meg egész máshogy gondolkodtam, azt gondolom egész addig kicsit kevésbé tudatosan éltem, hagytam magam, hogy sodródjak az árral.

Szóval ott dobáltam bele a műanyagokat a zsákba, és nagyon lassan jöttek a műanyagok. Volt egy kis szalag, néztem ahogy a kicsi műanyag leesik a szalagra es jön felém. Én felveszem onnan, megvizsgálom és beledobom a zsákba. Aztán az egész kezdődik elölről. És én, aki a húszas éveim vége felé közeledtem akkor azon gondolkoztam, hogy hogy kerültem oda? Mit keresek én itt? Hiszen nem gondolom, hogy én csak ennyire vagyok jó. Bár nagyon úgy néz ki, hogy az emberek körülöttem azt gondolják, hogy én ez vagyok. Az ember aki megvizsgálja a műanyag darabokat, hogy nincsen rajta szennyeződés.
Még a karbantartó is lenéz valószínűleg, mert én csak egy kelet-európai migráns vagyok, aki azért jött ide, hogy műanyag darabokat dobáljon bele egy zsákba. Van is mire lenézni! Hiszen neki toll van a kezében, meg írhat is arra a nagy lapra minden második órában, hogy ki meg behúzta azokat a csavarokat a gépen. Amihez mindig akkora szakértelemmel nyúl hozzá, mintha ő fröccsentette, ő szarta volna azt is oda. Persze 10-ig se tud rendesen számolni, azt is az ujján számolja ki. Az európai mértékegységeket hírből sem ismeri, és nem tudja, hogy kell leírni azt hogy Massachusetts, habár te magyarként valószínűleg nem jönnél zavarba, ha le kellene írni egy magyar városnak, vagy falunak a nevét, még akkor is ha nem ismered.
Persze, hogy lenéz, hiszen angolul sem tudsz úgy mint ő. Csavarkulcs sincs a kezedben, hát persze, hogy a táplálékláncban azt hiszi sehol sem vagy hozzá képest.
Pedig mennyi érdekes dolgot csináltam előtte. Na jó azért nem mennyit, de ejtőernyős katona voltam még ha nem is ugrottam túl sokat. Ott legalább megtudtam saját magamról is, hogy azért csak nem szarom össze magam egy kis adrenalintól.
Most meg itt vagyok ebben a retkes gyárban és műanyagokat dobálgatok bele a zsákba, aminek szerintem semmi értelme. Beledobok néhány darabot a zsákba megint, aztán felállok és ásítozva kimegyek a kantinba, iszok egy kávét, küzdök az automatával, mert nem akarja bevenni a pénzt. Aztán megiszom azt az olcsó szar löttyöt, amit ezek kávénak neveznek. Kimegyek a dohányzóba, rágyújtok, unottan nézem a kint dohányzó másik munkást, aki valahonnan Indiából jött, és akivel azon kívül hogy megkérdezed hogy minden rendben van-e, vagy hogy megint esik nem? - azon kívül a világon semmi másról nem tudunk elbeszélgetni. Elszívom a cigit, megint arra gondolok, hogy abba kéne hagyni, mert amúgy is csak kocadohányos vagyok és csak unalomból szívom. Elmegyek még a wc-re is, de nem azért mert el kell mennem, csak azért mert ott is eltelik meg két-három perc. Nézem a falat, valaki bejön mellém, ketten nézzük a falat. Dehát mit csináljon az ember ilyenkor, aki nem a falat nézi az valószínűleg buzi, mert ha eltekered a fejed, akkor azt látod, hogy a másik, hogy rázza le az utolsó cseppeket, amiket nem akar elcsomagolni a nadrágjába.
Aztán megmosom a kezem, jön a kézszárító, amitől már amúgy is nagyon kiszáradt a kezem és visszamegyek az érdekes munkámhoz, amitől már legszívesebben fejbe lőttem volna magam. De csinálom tovább mert kell a pénz a jövő havi albérletre, ki kell fizetni a fűtést meg a villanyszámlát, ami amúgy is kurva drága, mert a lakásban amibe költöztünk szinte semmilyen szigetelés nincs, és max 21 fok van a kis szobában, ahol még egy olajradiátorral fűtünk pluszban a gyerek miatt, a többi helyiségben meg +4, és +16 fok között.
Fizetni kell a tv licencet, aminek totál nincs semmi értelme, mert sose nézünk tv-t, de mi nem olyan magyarok vagyunk, akik mindenen csalni próbálnak. Van tévénk, tehát fizetjük.
Meg vettem egy új telefont is. Nem iPhone-t, arra nem tellett. Bár a twitteren a menő orvos, meg a sok követővel rendelkező senkiházi csaj, akiről a twittertali-n amúgy kiderült, hogy bűnronda - nem tudom mire verte magát -, ezeknek mind-mind szifonjuk van és olyan kurva menők, meg instagramra raknak fel vele képet, húha. Nekem meg csak egy szaros Samsungra telik, ami kurva lassú, de már lehet vele twitterezni.
Ezen is néha többet számlázgatnak kicsivel néha, aztán persze telefonálgatni kell, hogy mire is vonták le azt a pénzt. Pedig amúgy nagy szar az egész, hol van elég térerő, hol nem. Azt hiszem akkor még 3G volt.
Meg otthon van a gyerek. Ő is megy majd oviba meg minden, haza is kéne menni valamikor Magyarországra. Kb ennyi élvezet van az egész évben, hogy hazamegyünk egy kicsit. Persze nem én, nekem úgy annyira nincs hova hazamennem, nem vár senki sehol. Csak az akkori feleségem családja.
De repülőút meg minden. Otthon hurka, kolbász, töltött káposzta, sör, pálinka, hosszas beszélgetések. És már mindjárt meg is van az élet értelme.
Kérdések mit dolgozol kint, nem félsz a “repüllőn”? “Én biztos nem szállnék fel rá”, stb.
Szóval csinálni kell tovább a munkát. Dobálni kell bele a műanyagokat egy kicsi zsákba, ásítozok, és várom, hogy leteljen a munkaidő, és mehessek haza.

Na ebben a környezetben voltam én, amikor elkezdtem mindenféle podcastet hallgatni. Először nem is podcast volt, hanem egy angol nyelvlecke, ami már több volt nyelvleckénél. A csávó minden egyes lecke előtt ösztönzött arra, hogy hogyan tanuljunk. És ez az ösztönzés bennem elkezdett külön utakon járni, és már nem a nyelvtanulás miatt hallgattam ezeket a leckéket, hanem azért, hogy jobban magamba szívjam a gondolatait.

Aztán valahogy rátaláltam a Viclondonban podcastra. Vicces csávó, aki bármit bele mer mondani a mikrofonba, röhögcsélnek a feleségével meg egy másik csajjal. Én akkor úgy éreztem a házasságomban pont az volt a baj, hogy nem igazán voltunk őszinték egymáshoz semmilyen téren. És ez a nyíltság, ez a felszabadult gondolkodás nekem akkor nagyon hiányzott. Szóval elkezdtem hallgatgatni és a kedvenc podcastem lett. Vagyis az egyetlen kedvenc, mert akkoriban még nem hallgattam más podcasteket. Magyar podcastek talán nem is nagyon voltak. Az angolokat meg bárhogy próbáltam nem tudtam elkapni a fonalat, hogy érdekeljen.
Emellett még akkor mivel olvasni megint nem volt sok időm, meg talán kedvem se nagyon, elkezdtem Csernus Imrének az előadásait hallgatni. Valahogy nekem az internet mindig olyan dolog volt, mint ahogy a fizikában tanultunk a vízről meg a közlekedő edényről, hogy a víz felveszi az alakját. Hát nekem is ilyen volt az internet, hogy valahogy nekem ez mindig kitöltötte az időt, és elvette a teret más dolgok elől, mint pl a rendes olvasás.
Szóval letöltöttem valahonnan ezt a Csernust is, és hallgattam.
És kb ez a három dolog volt szerintem akkor ami sokat változtatott rajtam. Rájöttem, hogy az életemnek az addigi részét úgy éltem le, hogy nem voltam tudatos. Hagytam magam hogy sodródjak az árral, márpedig akkor nagyon úgy éreztem, hogy ez a hajó valahogy nagyon nem jó felé ment akkor.
De hogy ez a nemtudatosság honnan eredt arra most nem térek ki, mert akkor vissza kéne menni egész a gyerekszobáig, a lényeg az, hogy itt egyszer csak egyre jobban azt éreztem, hogy vissza kell vennem az irányítást az életem felett.

Szóval dobálom bele a zsákba a műanyag darabokat Anglia közepén valahol éjszakai műszakban, és azon gondolkodok, hogy hogyan kerültem én oda.
Ilyen egyébként máskor is volt, hogy benne vagyok egy bizonyos helyzetben és azt érzem, mintha most csöppentem volna bele a saját életembe. Mint egy színész, és nem igazán értem a szereposztást, ha rosszat tettem akkor nem tudom, hogy hogyan csináltam, ha meg nem tetszik a szerep akkor meg változtatni akarok rajta.

Szóval hallgatom a podcastet. Hallgatom Csernust, és azt érzem változtatni akarok. Többre vagyok képes. Kelj fel és járj!
Voltak tervek a fejemben. Arra gondoltam kezdjünk bele, mert ha nem kezdek bele akkor 50 évesen is itt fogok műanyagokat dobálni bele ebbe a zsákba.
Ez a gondolat kurva nagy motivációt adott. Szinte egyik napról a másikra elkezdtem cselekedni. A többi az már történelem, ahogy mondani szokták.
Közben akkora löketet kaptam ettől a motivációtól, hogy utána minden másodpercemet szinte azt tette ki hogy a vállalkozásomon dolgozzak. És közben sajnos nem figyeltem semmi másra. Tehát megoldottam egy problémát, de ezzel együtt generáltam más problémákat, amiket nem vettem észre vagy nem is akartam észrevenni akkor.
Közben a Viclondonban podcastról kicsit meg is feledkeztem egy időre meg ők is abbahagyták közben.

Aztán elkezdett egy másik srác podcastelni, a Lehi. Lehit egy magyartalin láttam először. Nem nagyon beszéltem vele, mert sosem voltam az a könnyen ismerkedő, haverkodós fajta. Arra emlékszem hogy talán ő csinálta a képeket, sokat fényképezett. Meg talán be is jelöltem utána facebookon.
Aztán később voltunk együtt talán paintballozni.
Aztán hallottam hogy ő is elkezdett podcastelni. Első gondolatom az volt, hogy lehet hogy akkor most már majd mindenki podcastelni akar? Fogalmam sem volt még akkor arról, hogy a magyaroknak milyen lassan esnek le a dolgok, és hogy a podcast mint olyan a magyaroknál jó darabig továbbra is csak egy szubkultúra marad.
Nem követtem őket adásról-adásra, de bele-belehallgattam a műsoraikba és nagyon élveztem. És elég sok információ volt az adásaikban, nagyon hasznosnak tartottam őket.
De közben rengeteget dolgoztam, és volt hogy alig hallgattam őket.
Aztán egyre jobban elkezdte piszkálni a fantáziámat, hogy én is podcasteljek, ezért írtam nekik, hogy nem lehetnénk-e benne az adásban, ahol beszélnék kicsit a vállalkozásunkról. Akkoriban annyira benne voltam ebben az egészben, hogy kb nem is érdekelt semmi más.
Egy célom volt, hogy ebből a vállalkozásból létrehozzak valamit, hogy működjön, és hogy jól menjenek a dolgok.
Mikor hazamentünk a podcast után elhatároztam hogy veszek egy mikrofont. Szemezgettem egy Yeti mikrofonnal az egyik boltban. Talán valami £100 körül volt az ára. Erősen vakargattam a fejem, hogy megvegyem-e. Nem lesz-e kidobott pénz az ára.
Mikor megvettem végül hazavittük és mondtam Vikinek próbáljuk ki, kezdjünk el valamiről beszélni, aztán majd lesz valami. Hát a második vagy a harmadik mondat után nem jött ki semmi a szánkon. Tehát a mikrofon a szekrény mélyén landolt, és néha-néha elővettem, hogy megnézzem milyen fasza mikrofon, milyen jól néz ki, de kb ennyi volt az egész. Ez volt valamikor 2015-ben.
Aztán a változást az hozta meg, hogy elkezdtem Youtube videókat nézni, és akkor azt gondoltam, hogy úgy sincs időm, amikor vezetem a teherautót, akkor én is kirakok egy goPro-t a fülkébe és elkezdek mindenfélét beszélni, ami eszembe jut. Az első videót úgy vágtam össze, hogy minden egyes pillanatban azon gondolkodtam hogy kivágom az egészet a francba. Aztán mégis összeraktam belőle valamit és feltoltam.
A videózás az nem volt azért haszontalan. Én mindig azt mondom, ha csinálni akarunk valamit kezdjünk bele, evés közben jön meg az étvágy. Ha nem kezdünk bele, akkor sose tudjuk meg, hogy tudom-e csinálni vagy nem.
A videózással még ma is folyamatosan tanulok, hol egy újabb vágási technikát, hol azt, hogy min változtassak beszéd közben. De mégis valahogy úgy éreztem nekem mégis inkább podcastelni kéne nem videózni.

Az első podcast úgy jött létre, hogy közben megismertem a Kristófot. Együtt mentünk Puzsér Róbert előadására Londonba. Igazából nem értettem pontosan hova megyünk, mert Puzsért nem úgy ismertük meg, mint standup-ost. Dehát úgy látszik a gázsiért akár standup-ot is nyom a Robi. Bár beigazolódott a gyanúm, nem röhögtük szarrá magunkat rajta, nem is ezért szerettük meg őt, hanem az egyedi gondolkodása miatt, meg hogy én nem igazán tudnám jobbra vagy balra sorolni. Azt mondja, amit helyesnek lát.
Útközben míg mentünk Londonba annyira belelendültem a beszélgetésbe, hogy már ott megkérdeztem Kristófot, hogy lenne-e kedve podcastet csinálni velem. Ő meg nagy magabiztosan rávágta, hogy persze!
Persze, akkor még nem tudtam, hogy ez a persze, csak a kezdő löketet fogja megadni, és itt nem lesz semmi olyanról szó, hogy akkor most megtaláltam a podcast társamat, ha lehet ezt így mondani.
Gyorsan ki is néztem a cuccot, amivel majd fel fogjuk venni az adásokat.
Egyik este sörözés után beültünk a nappalijukba és pont volt egy elég vicces téma a Borkais videó miatt. Szóval úgy gondoltuk van miről beszélni vágjunk bele. Hát az első podcast adás létre is jött. Mégha nem is lett valami nagy szám, de úgy gondoltam hogy csinálni kell tovább. Aztán próbáltunk még egyet csinálni de az nem nagyon sikerült, meg Kristóf nem is igazán akarta csinálni, ezért elhatároztam hogy csinálom úgy ahogy tudom. Szerencsére Viki azért társ volt ebben, mert ha volt egy téma, amit ki tudtunk vele beszélni, akkor ő is beszállt és lett egy-egy adás, amivel tovább tudott haladni az egész. Aztán közben persze elkezdtem vendégeket keresni.
Most úgy állunk, hogy eddig van 20 adásunk.

Úgy vettem észre az interjús adások jobban érdeklik az embereket. Meg amúgy is azért választottuk a Britanniai Magyarok Podcast nevet, hogy az itt élő magyarokat szólítsuk meg. Igazából mindenkit, akik itt élnek. Hogy mások is elmondják, milyen itt az élet, milyen lehetőségek vannak, hogy élik meg a dolgokat, mit dolgoznak, szeretik-e a munkájukat, vannak-e itt lehetőségek.
Aztán már nem foglalkoztam vele, hogy van-e Kristóf, van-e Viki. Egyeztettem emberekkel és csináltam a podcastot ahogy tudtam.
Volt egy DHL-es csomagos csávó, Zoli, akit ismertem. Jött Laci, aki Kanadában kamionozik, de itt éltek Angliában, gondoltam nagyon jó alany lenne egy olyan ember akinek eléggé sok tapasztalata van máshol is a világon, és elmondaná a tapasztalatait Angliáról is meg beszélne a mostani életéről meg a munkájáról Kanadában meg Amerikában.
Ez az adás lett eddig talán az az adás amire a legtöbben kíváncsiak voltak eddig. Meg kaptam visszajelzést, hogy érdekes volt, sokan végighallgatták.

Ugye hiába veszel jó mikrofont, ha amúgy se stúdióban veszed fel, meg amúgy is több mikrofon kell, meg vannak mindenféle zajok, meg a programot sem ismered nagyon. De azért adásról-adásra tanultam ezt-azt és később azért jobb lett a minőség. Igazából szeretném megtartani ezt az interjús vonalat, mert azok az adások sokkal érdekesebbek nekem is amikor valakivel beszélgetek, akik sok érdekes dolgot el tudnak mondani a saját világukból.
Én azt hiszem, hogy azért főleg azóta mióta a videózást is elkezdtem talán egy kicsit visszakaptam abból, amit az évek során hagytam, hogy megkopjon. Ugyanis angolul nem tanultam meg teljesen, de a magyar környezet, a magyar ingerek legalább annyira megszűntek körülöttem. Ugyanis tv-t nem néztem, mert valahogy nem érdekeltek a filmek. A magyar tévét soha nem akartuk bevezetni, mert a Mónika show-tól, a Győzikétől, meg a Nóta tv-től soha nem gondoltam, hogy túl sok pluszt kapnék, meg akkor hogy fogok megtanulni angolul. Olvasni szinte nem olvastam semmit, mert az elmúlt 8 évben szinte csak a munkámmal a költöztetéssel foglalkoztam legalább napi 16 órában. Szóval úgy érzem volt jó pár évem, amikor hagytam veszni egy kicsit a magyarságomból, a magyarul való gondolkodásomból, és szerintem ez nagy hiba volt.
Főleg azért, mert most már biztosan tudom, hogy én soha nem fogok angolul gondolkodni. Én magyar maradok életem végéig 100%-ban az már biztos.
A podcast meg a videózás arra is jó szerintem, hogy megismerd saját magad. Mert van bennünk egy kép saját magunkról, de lehet az elfogult is akár és lehet, hogy nem olyan az, mint ahogy mások látnak minket, nem beszélve arról, hogy az emberek sem egységesen látnak minket. És nagyon sokan ránk vetítik a saját életüket, a saját élettapasztalataikat és lehet hogy valaki azt gondolja ilyenek meg olyanok vagyunk, holott sokszor a saját személyiségüket vetítik ki ránk, tehát minden ember különböző szemüvegen keresztűl lát minket, tehát tulajdonképpen senki nem ugyanazt látja.
Van, aki pl lát bennünk olyan pozitív dolgokat, ami nem is létezik, és persze utána nagy lesz a csalódás, amikor ez kiderül. Van aki meg úgy akar téged megsemmisíteni, lenyomni a föld alá, hogy lenéz, vagy valótlan dolgokat állít rólad, mert az ő egója csak addig van a fellegekben, amíg magával meg a körülötte lévőkkel is elhiteti, hogy te alacsonyabb rangú vagy nála.
Ugye van az a Weöres Sandor vers is, hogy ki minek gondol..

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...
Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod

Na mindegy szóval a podcast nem áll meg. Továbbra is keresünk olyan embereket, akik itt élnek a UK-ban vagy Írországban, és szerepelni szeretnének a podcastben.
Eddig azt hiszem két ember volt, aki magától jelentkezett, az egyik Lili volt, aki 18 éves, és meglepő volt, hogy a korához képest mennyire érdekli pl a politika. A másik Nikol volt, akivel a bankos podcastet vettük fel, merthogy ő bankban dolgozott, és biztos van jó pár dolog bankos témában, ami az itt élő magyarokat érdekelheti. A többi vendéget én kerestem meg.

Ez amúgy érdekes, mert van aki majomkodásnak tartja szerintem az ilyen szereplést.
Pedig így belegondolva mennyivel több információt adhat egy ilyen podcast, mint a mostanában fellelhető fakenews, amiket agyba főbe osztogatnak mindenhol. Lassan ott tartok fel sem megyek a facebookra, mert kezd teljesen súlytalanná, értéktelenné válni az a platform a számomra. Sokáig az volt a bajom vele, hogy időrabló, de már azt sem mondanám, mert már nem használom annyit.

Aztán van aki szégyenlős, van aki azt hiszi valami bbc-s babérokra törekszem, és azt hiszem milliomos leszek belőle ha meginterjúvoltam. Na itt megint az van, hogy valaki nem lát tovább a saját szemellenzőjénél szerintem. De nyílván nem erről van szó. A podcast a világ egyes részein elérte már azt a színvonalat, hogy vannak akik már ezzel pénzt keresnek, vagy egy marketing eszköznek tekintik, és működik, de Magyarországon még gyerekcipőben jár, tehát még nagyon senki nem gazdagodott meg belőle.
Én igazából önfejlesztésnek tartom ezt az egészet, önmegismerésnek, szórakozásnak. Van aki horgászik, van aki kertészkedik, van aki szerencsejátékozik, en podcastelek, és talán ha sokat fogom csinálni akkor talán majd egyszer jól is csinálom majd.

Nos én nagyon régóta úgy érzem, hogy a social network miatt, a felgyorsult hétköznapok miatt, a telefonunk miatt, a fáradtság miatt, meg még rengeteg más kisebb-nagyobb dolog miatt is a körülöttünk lévő emberekkel, akikkel nap mint nap érintkezünk eltávolodunk egymástól.
Hallgatod a reklámot, hallgatod a híradót, hallgatod a munkatársad, és már mész is tovább. De nem megyünk bele mélyebb beszélgetésekbe. Olyan, mintha mindenkinek csak mozogna a szája, de nem mondanánk semmit, csak tátognánk, mint a halak. Pedig társas lények vagyunk, és a social networking pont azt vette el tőlünk, amit adni akart nekünk. Nem találkozunk már egymással, mert lusták vagyunk, csak ráírunk valakire, a kanapéról este 10-kor is akár, és az 5 perc múlva válaszol. Nem hallgatjuk meg a másik mit akar mondani, mert még van egy csomó dolog amit lehet lájkolni.
Pedig egy podcast-be rengeteg olyan dolog elfér, ami sehol máshol nem fér el.
És nem kell attól félni, hogy azok is meghallgatják, akiket nem érdekel, meg adják majd a hülye kommentjeiket, hogy csak két percig bírtam hallgatni, mint a youtube-on. Mert ezek a kommentelők soha el sem fognak jutni idáig.

Az embernek az önbecsülésének sem tesz túl jót, ha senki nem akarja meghallgatni, amit mond.
Én az önbecsülésemen próbáltam sokat dolgozni az elmúlt években, mert gyerekkoromban nagyon önbizalomhiányos voltam.
De csak rajtad múlik, hogy meghallgatnak-e vagy nem. Ha nem hallgatnak meg akkor lehet, hogy nem a megfelelő emberek vannak körülötted. Ha nem érdekli őket az, amit halkan mondasz, akkor nem fogja őket az sem érdekelni, ha hangosan mondod. Márpedig a mai világban egyre jobban elbeszélünk egymás feje felett úgy érzem. Egyre kevesebb a konstruktív vita, és egyre nagyobb a bábeli zűrzavar.
De végül is Einstein sem valószínűleg a szomszédba ment, hogy elmondja a felfedezéseit. Jim Morrison sem olyan helyen adta elő a dalait, ahol le se szarták a zenéjét.
Kell hogy legyen mindennek egy megfelelő platformja, ahol bárminek van helye, és akkor talán kialakulnak a megfelelő kapcsolódási pontok.
Az életedet magadnak kell alakítani.
Ha elfogadsz mindent amit az orrod alá nyomnak akkor nem te éled a saját életedet.
Csak neked érdeked az hogy jobb életet élj!
Senki nem fogja akarni helyetted, hogy leszokj a rossz szokásaidról, te magadnak kell akarni.

Szóval a saját magad problémáit csak saját magad fogod tudni megoldani. A másik ember nem a te bőrödben él,ő nem fog vele foglalkozni, hogy neked van e elég fizetésed, vagy boldog vagy-e a bőrödben. Ezeket a dolgokat neked kell felismerni! Először felismerni, mert ez egy fontos szempont, ha nem ismered fel akkor nem is tudsz rajta változtatni. De ha meg fel is ismered lehet nincs hozzá meg a megfelelő akaraterő. Szóval változtatni kell! Ha csökönyös vagy és sajnálkozol hogy milyen szar az élet, meg neked csak ez jutott akkor el fognak melletted menni azok akik meg menni akarnak előre és le fogjak szarni, hogy te meg egy kis csicska vagy aki a saját maga problémáit nem ismeri fel, és elfogadja azt hogy mások nem látnak benne semmit csak egy szerencsétlent.

Néha hallok olyan hangokat egyes emberektől, akik azt mondják én többre vagyok hivatott, már minthogy ők maguk.
Szerintem ez egy olyan kijelentés, amikor az ember felismeri azt önmagában, hogy rossz helyen van, az ő szellemi tehetségével, adottságaival többre lenne képes.
Ilyenkor felmerül a változtatás lehetősége. Viszont szerintem ilyenkor van aki egy dolgot nem vesz figyelembe. Miért kerültél oda, ahol most vagy, oda ahol nem érzed jól magad?
Mert ha a válasz az, hogy azért mert lusta voltál, nem dolgoztál elég keményen, nem volt kedved korán kelni, nem volt kedved a céljaidért harcolni, akkor a következő kérdésre a válasz az, hogy de pontosan oda való vagy, ahol most vagy!
Mert kétféle ember van, akik elértek valamit:
Az egyik az, aki másnak dolgozik, a másik az aki mondjuk vállalkozó, vagy cége van és magának dolgozik. Tökmindegy te melyikbe tartozol, mert csakis kemény munkával lehet eredményeket elérni. Tervek kellenek hozzá, a tervek be kellenek hogy jöjjenek, és hosszú évek munkájával lehet elérni egy olyan dolgot, amit mások később azért fognak irigyelni tőled, mert ők azt hiszik, hogy teneked az csak ott termett.