Nem tudom, hogy ti szoktátok-e úgy érezni, hogy valami újra és újra lejátszódik bennetek, mint egy lassított filmfelvétel, képek. Megakad a felvétel és nem megy tovább.
Valahogy én is így éreztem magam tavaly ilyenkor.

Tavaly augusztus 7-én reggel fodrászhoz indultam. A fodrászhoz járás nagy dilemma nekem, mert régebben volt két fodrász, akihez szerettem járni, aztán azok már nincsenek itt, vagy már nem dolgoznak. Ezért be kell mennem a városba. Ott van egy csomó férfi fodrász, mindenféle szírek, meg kurdok, ki tudja milyen nemzetiségűek. Van angol is. A baj csupán az, hogyha találsz is egy jó fodrászt akkor is mindig más vágja le a hajad az üzletben. Na meg én nem szeretem az erőltetett beszélgetéseket, hogy mit csinálsz, mit dolgozol meg ilyenek. Azt sem szeretem, amikor a taxis kérdezget hasonló dolgokat.
Szóval mentem a fodrászhoz éppen, leparkoltam a városban valahol, megkerestem a fodrászüzletet, abban a reményben, hogy nehogy megint valami balfaszt fogjak ki. Bementem, ahol éppen már ültettek is le a székbe.
Nem tudtam akkor még, hogy valami készülődik éppen, és hogy két nappal később meg fogom tudni mi az. Később végig arra gondoltam, hogy ezek a percek voltak azok a percek, nem tudom miért. Lehet, hogy csak képzelődés.

Két nappal később augusztus 9-én éppen dolgozni indultam.

Nyilván vannak pillanatok az életben, amikre örökre emlékezni fogunk, és ez sajnos azoknak a pillanatoknak az egyike.
A születés, amikor a gyerekeid születtek, A lázcsillapítás kiskorodban. Az első nap az iskolában, amikor a járda szélén a padkába verte a fejemet egy harmadikos. Pillanatképek a szüleiddel kiskorodban, amikor mentetek haza este, és te elaludtál apád vállán. Nehéz lenne mindent felsorolni, amire most vissza lehetne emlékezni. Az emlékek inkább csak úgy jönnek, mint amikor megfogod a könyv lapjait, és végigpörgetni őket az elejétől a végéig.

Ez a nap is valami ilyesmi volt. Örökre beleégett az emlékezetembe, és ott van még elég élénken, és ott lesz életem végéig, mint azok a régi megsárgult fotók a 70-es, 80-as évekből.

Elindulsz. Nyomod a gázt. Azt hiszed ez a nap is olyasmi lesz, mint a többi.
Lenyomod a napot gépiesen. Megérkezés a klienshez. leparkolás. Kinyitod a hátsó ajtókat, hogy aztán letedd a rámpát. A kliens kijön, köszönsz neki, ekkor még neked is őszinte a mosolyod.
Aztán elkezdődik a nap, dobozok, szekrények. Pakolás, kötözés. Emeled a bútort. Óvatosan, ne verd oda! Fordulj meg! Engedd lejjebb!

Telik-múlik az idő. Éppen mentem volna uzsonnázni, vagy éppen valami rutinfeladatot végeztem. Nyomjunk a tachográfon egy szünetet vagy valami! Bezártam az ajtót, és érkezett egy üzenet.

• Baj van!

Az üzenet, amit soha nem akarsz elolvasni, felfogni. Látni, érezni, átélni. Soha nem is gondoltál erre előtte, hogy ilyen előfordulhat.

De hát miért? Hogyan történhetett ez meg?
Próbálod a dolgokat összerakni a fejedben. Mikor láttad utoljára. Miért csinálhatta?
Beteg volt-e? Miért? Tudtál volna rajta változtatni? Ő maga tudott volna-e rajta változtatni?
Vagy vajon az élete maga egy olyan ösvény volt, ami folyamatosan ebbe az irányba vezette volna őt? Egy one way street. Egyirányú utca.

Van olyan, hogy az ember élvezi a pillanatot, és nem látja a jövőt? És a jelen, ami minden egyes másodpercben múlttá válik, és a múlttá vált jelen megmérgezi a jelenlegi jelent, mert te gyenge voltál ahhoz, hogy felismerd a dolgokat, és rájöjj arra, hogy minden egyes másodperc a jelenlegi jelenben lehetőséget ad arra, hogy megváltoztasd a jövőt, ami hamarosan jelenné válik.

Mit csinál vajon az ember ilyenkor amikor ez történik. Összeroskad? Elkezd sírni? Hazamegy?
Vajon ő mit csinált, amikor te megszülettél?

Itt vagy egy 18 tonnás kamionnal, a te saját vállalkozásodban, és a házat legkésőbb egy órára ki kell üríteni. Te mit csinálsz ilyenkor?
Közben a kliens kitalálta, hogy szereljük ki neki a beépített mosogatóját, ami alapjába véve nem a mi dolgunk lett volna.

Hárman küszködünk, rángatjuk ki a csavarokat meg a mosogatót a helyéről. De te legszívesebben pofán basznád a csávót és az mondanád neki, hogy sajnos ez ma nem fog menni, a költözésed se fog ma menni, sajnálom!

Eltelt közben egy év. Eléggé szépen a nyomodban vagyok, hiszen te magad is fiatal voltál amikor megszülettem.
A halálod után legalább három hónapig ugyanazok a dolgok játszódtak le a fejemben. A fodrász, ahogy vágja a hajat, és az hullik le a földre. Te meg közben felkelsz, elmész a helyi boltba, ami egyben kocsma is, hogy kifizesd az elmaradt számlákat. Visszasétálsz, adsz a kutyának enni. Hátramész az istállóhoz, ahol már rég nincsenek lovak, de minden ugyanúgy van, mint régen. Az istállónak erős oszlopai vannak. Áll rendesen, úgy ahogy azt megcsináltad kb 20 évvel ezelőtt. A régi vályog parasztház már rég összeomlott, de az istálló még mindig ugyanúgy áll.

Régen azt hittem ezt az egy dolgot soha nem tennéd meg, mert nem tartottalak elég bátornak hozzá. De most már tudom, hogy egy bizonyos ponton az életben, ahhoz kell bátorság, hogy ne meneküljünk el a problémáink elől.

Rengeteg kérdőjel maradt. De az életed során is csak kérdőjeleket hagytál. Sose volt egy pont vagy felkiáltójel.

Nem akartam, hogy így halljak rólad.

Érdekes, hogy amikor a gyermek megszületik mennyien örülnek neki. Mosolyognak rá, várják hogy tanuljon meg új dolgokat, járni, beszélni. Aztán valahogy ahogy nő, cseperedik ez a gyerek, ahogy elkezdi a saját szárnyait bontogatni, valahogy meg-megfeledkeznek róla.

Mi történik a két pont között? A születés után a könyv lapjai még csak lassan lapozódnsk, aztán gyorsabban és gyorsabban, míg fel nem pörög az egész.

Ballagás egyik szülővel. Aztán a repülőtérre már egyedül mész ki mikor el akarod hagyni ezt kurva országot.
Aztán hosszú csend, harag, neheztelés.
Persze telik az idő. És ahogy tudjuk az idő lemarja a gyomokat.
Idő közben mindenki megváltozik. Ki erre, ki arra.
Mindenki öregedett azért, de közben mégis olyan minden mintha senki semmit nem változott volna.
Van akinek még mindig ugyanúgy látszik a jóság az arcán.
Van akit még mindig megesz az irigység. Semmi sem változott, csak az évek teltek el.
A te életed sem változott. Két vagy három nap helyett, most akár négy napig is itthon lehetsz. Aztán rohansz megint vissza, ahhoz az életedhez, ami már a tiéd, te teremtetted magadnak képkockáról-képkockára, hogy aztán az emlékeket újra és újra fel tudd dolgozni pillanatképek, lassított jelenetek formájában. De valahogy sosem tudsz végigmenni az elejétől a végéig, mert a lejátszó csak kattog, meg-megakad egy-egy jelenetnél.
Ez nem egy hollywood-i film, nem is egy romantikus regény, nem is akció, de nem is pornófilm, de a tiéd.
Ez egy magyar filmdráma, fekete-fehér, feliratos. új-zélandi, és angol ko-produkcióban, néha kicsit vígjátékba illő elemekkel tarkítva.
De ezt már te hoztad létre magadnak.

Eltelt azóta egy év. Egy év alatt is változik nagyon sok minden. Megszületett azóta egy újabb kis csöppség. Gondoltam már arra, hogy mi van akkor ha a te reinkarnációd, ha létezik egyáltalán ilyen, sose hittem az efféle dolgokban.
Sok dologban nagyon különbözőek vagyunk, de közben vannak dolgok, amikben mégis nagyon egyformák. Pl ha megnézek egy képet, amit a telefonommal csináltam akkor bizonyos helyzetekben le se tudnám tagadni, hogy te vagyok. Ahogy megszólalok, és hallom ahogy beszélek, vagy visszahallgatom magam, megint téged hallak, meg ahogy reagáltál dolgokra, meg ahogy hümmögtél.

Közben meg tudom, hogy mégis minden más, mert én a te életedben sose lettem volna boldog. De lehet, hogy mégis igen, mert talán te szabadabb voltál. Nem voltál soha sem a pénz rabja, sem asszonyé, viszont más dolgok ugyanúgy rabság alatt tartottak. Talán ezért lett a dolog vége ez az egyirányú utca.

Vannak dolgok, amiket nem kerülhetünk el. De én nem akarok zsákutcába jutni. Én nem akarok se a pénz rabja lenni, se kapcsolat rabja, se kábítószer rabja, se alkohol rabja. Se a hazugságok rabja. Én őszinte akarok lenni mindig...
Elsősorban magamhoz.
Mert ha hazudunk magunknak is akkor nagyon könnyen zsákutcába torkolhat az életünk.

Fiatalon még azt képzeltem úgy fogok meghalni, mint Jim Morrison. Mostanra már egész másképp képzelem az egészet. Felmerült az öregen, és hintaszékben, mint afféle opció.

Volt egy dolog, amit lehet nem kellett volna megtudnom. Én mindig azt hittem, hogy Máté Péter miatt lett a keresztnevem Péter.
De a megemlékezésen a keresztanyám az orromra kötötte, hogy ez nem így van. Nagyapámnak volt egy testvére,
Péter bácsi,
aki szerelmes volt egy elvált asszonyba. De annak idején nem lehetett csak úgy ide-oda házasodni, és az anyja nem engedte meg, hogy összeházasodjon vele, ezért az felkötötte magát 32 évesen.
Ő volt Vass Péter!

Kicsit morbid nem?

De ebből is látszik, hogy amúgy mennyi értelme van a harakirinek, mikor az ami most van az egy folyton változó közeg. Mi értelme van egy olyan dolog miatt végleges döntést hozni, ami folyamatos változásban van. Na mindegy, ez a dolog azért kicsit igazolja azt, hogy az őseim is afféle Néma Leventeként viselkedtek, ha szerelemről volt szó.

Van aki folyamatosan halad a veszte felé, és ha ott van a szakadék akkor egyszer majd ugrani kell.

De kell-e vajon?